Szerintem mindenki megfigyelte saját magán, hogy az évek során változik az ízlése. Amit régen akkor sem evett volna meg ha fizetnek érte, az most az egyik kedvence. Az elmúlt néhány évben leginkább Zoli hozott be új ízkombinációkat az életembe, illetve szeretette meg velem a húslevest, a marhapörköltet... ( De a zúzapörkölthöz még jó pár évtizednyi házasság kell! ) Megnyugtatásképpen, hogy ez kölcsönös folyamat nála a sütőtök például egy ilyen újdonság. Most úgy tűnik viszont, hogy amerika még nagyon ízlésformáló hatással rendelkezik. És akkor meg is érkeztünk a témánkhoz: a mogyoróvajhoz.
Amerikában évente nagyjából másfél kilónyi mogyoróvajat esznek meg fejenként az emberek. Ami krémben minimum 90%-nyi mogyoró kell legyen. Se tartósítószert, se színezéket nem használnak, hanem egy kevés plusz olajat, sót és cukrot adnak a darált földimogyoróhoz. Amerikában leginkább kenyérre kenik a mogyoróvajat. Alapvetően két válfaja létezik: a smooth és crunchy. Avagy teljesen krémes és az enyhén darabos. Az adott állagon belül azonban már sokféleképp ízesítik, készítenek juharsziruppal, mézzel, fehércsokoládéval édesített, étcsokoládéval árnyalt, fahéjjal és mazsolával gazdagított fajtákat is.
A mogyoró régóta étkezésünk részét képezi, a mogyoróvaj mégis újszülött találmány. A Dél-Amerikában őshonos mogyorót az Újvilág felfedezése után hozták a felfedezők Spanyolországba. Innen terjedt tovább, s alakultak ki termőterületek Afrikában és Ázsiában. Az amerikaiak mogyoróvaj iránti szenvedélyének kezdete nagyságrendileg az 1860-as évekre, a polgárháború idejére tehető. Ekkor szolgált jó és kalóriagazdag ellátmánynak az amerikai mogyoró.
A XIX. század végén Mr. Kellogg kísérletezett a mogyoróvajjal, mint vegetáriánus fehérjeforrással, s készített a mogyoróvajra már emlékeztető pasztát az amerikai mogyoróból. A Kellogg fivérek szabadalmaztatták is a – nem pörkölt mogyoróból készített – vajukat, de aztán a gabonaféleségekkel való üzletelés lefoglalta őket, így a mogyoróvaj nem itt kezdte világhódító útját. A Kellogg cégnél alkalmazásban álló Joseph Lambert azonban látott fantáziát a dologban, saját gyártmányú darálókkal próbálta még krémesebbé tenni a mogyoróból nyert pasztát, felesége pedig megalkotta a mogyorós ételek szakácskönyvét.
Az első, klasszikusnak számító mogyoróvajat 1904-ben a St. Louis-i világkiállításon mutatták be, C. H. Sumner jóvoltából. Ezután kezdődött a mogyoróvaj nagyipari előállítása. A ropogós verzióra azonban viszonylag sokat kellett várni: 1932-ben dobták piacra.
Bevallom én már otthon is kóstoltam, de akkor még nem hagyott ilyen mély nyomokat bennem. Itt kint vagy két hónapot kellet várni a személyes ismerkedéssel. Lakótársaink rendszeres mogyoróvaj fogyasztók voltak és mivel a hűtönk is közös volt, ezért minden alkalommal mikor kinyitottam ott mosolygott rám egy üveg. Először csak egy kenyérre valót kértem tőlük, de rájtöttem, hogy ez nagyobb vonzalom annál, ezért be is szereztem egy saját üveggel. Először csak én ettem reggelire, uzsonnára, vacsorára eperlekvárral, erdei gyümölcslekvárral, majd narancslekvárt is feltétlenül vennem kellett hozzá. Egy üveget majdnem ki is végeztem, mikor a családomnak is feltűnt, hogy mit is eszek és először Emese, majd Zoli is beszállt a sorba. Már Emese is lekvárral kéri, de Zoli még csak a sós változatát kedveli.
Először egy sajátmárkás ropogósat vettem, majd felfedeztem, hogy nem sokkal drágábban van egy ismert márkájú is. Közben lakótársaink is gyártót váltottak és kiderült, hogy alsó szomszédainknak is van egy üveggel. Gyorsan vaktesztet is csináltunk, hogy melyik is a legjobb. A különbség leginkább csak abban van, hogy valamelyik tartalmaz corn syrupot, valamelyik pedig nem, illetve hogy pörkölt-e a mogyoró vagy sem. Négyből az egyik krémes volt, így azt könnyebb volt felismerni. De szavazati többséggel a Skippy nyert! Innen már csak tényleg egy ugrás a mogyoróvajas csoki, ami szintén a kedvencek listájára került, de arról majd egy újabb bejezést teszünk közzé.
