GRADUATION PARTY – LIZZIENÉL

Láthatalan jótevőnk Lizzie, akit Noémin egy kinti diákon keresztül „ismerünk”, de személyesen eddig még találkoztunk vele, beköltözésünkkor viszont számos dologgal és rengeteg munkával ajándékozott meg minket.  Emiatt hónapokig tévesen élt a fejünkben, mert hiába próbáltunk nem sikerült vele találkozni. Nekem egy idősebb magányos egyedülálló asszonynak tűnt, aki a maga módján,  próbálja segíteni a szegény kiérkező családokat. De a hétvégén lekerült róla a lepel, mikor kiderült, hogy 40-50 különböző korú, állampolgárságú embert hívott meg magához egy kerti partira megünnepelve ezzel a most végzett diákokat.

Már a környékre megérkezve kezdett tudatosulni, hogy itt valami más világba léptünk be, se Buffalo-ba se amerikai filmekben nem láttunk ennyire hangulatos és vadregényes környéket, gyönyörűbbnél gyönyörűbb házakkal. Hogy Zoli szavait idézzem: Ha egy ilyen helyen kapnánk egy házat hozzá illő fizetéssel, akkor nem gondolkoznánk, hogy hazamenjünk-e vagy maradjuk amerikában!

Elsőként érkezve kicsit többet beszélgethettünk a házigazdával egy 50 év körüli hihetetlen energikus, közvetlen és kedves nővel, aki két kutyával és egy macskával lakik egy hatalmas házban.  A tűzhelyen két ipari méretű lábos rotyogott, ami már engedett valamit sejtetni. 

De mikor hátravezetett minket a kertbe, akkor láttuk, hogy egy sátor van felállítva asztalokkal, virágokkal, italokkal, nekünk csak a székeket kellett helyrerakni és az italokat behűteni. Szinte már úgy érezetem magam, mint egy kisebb lakodalomban. Mikor rákérdeztem, hogy honnan vannak ekkor lábosai, akkor teljes természetességgel azt válaszolta, hogy gyakran szokott partikat adni.

A vendégek elkezdtek szállíngózni és hamarosan meg is töltötték a hatalmas sátrat. Volt köztük jó sok ismerős, de számos ismeretlen arc is.

 Gomba és lencseleves, mediterrán csirkés tészta volt a menü és a desszertek, amit a vendégek hoztak. A buli kettőkor kezdődött és egészen estig tartott. Mi a gyerekek miatt hétkor eljöttünk, de akkor még nem volt vége. 

Hazafelé és még utána is napokig  arról beszélgettünk, hogy ezt otthon elképzelhetetlen tartjuk. Ez nem csak pénz, hanem mentalitás kérdése, hogy egyedülálló nő (aki valószínűleg egyébként sem unatkozik, talán ezért sem tudtunk eddig találkozni vele) megszervezzen egy ilyen eseményt, meghívjon ennyi embert, olyat is akit nem is ismer, egymaga megfőzzön ennyi kaját, feltálalja, elmosogassan, sátrat béreljen, állítson és közben sürögjön forogjon beszélgessen. Van még mit tanulnunk! Köszönjük!