AMISH-OK

fotó a netről

Egy teljesen más és varázslatos világban utazgattunk. Láttunk már Amish-os filmeket, de így emberközelről teljesen másképp hat. Sok mindent nem tudtunk róluk, de pár dologban útba igazítottak minket mielőtt megnéztük, hol hogyan élnek.

Nem szeretik, hogyha fényképet csinálunk róluk, kis lovasfogatokkal közlekednek, nem használnak elektromosságot, autót, telefont. Egyszerűen öltöznek és visszafogottak nem amish emberekkel szemben. 

Vallásosak és leginkább a családjuknak, közösségüknek élnek. Hagyományosan gazdálkodnak, különböző lovas és ökrös szekerekkel. Különböző műhelyeik vannak, asztalos, kovács, szövő-fonó, pék stb. 

Kb ezeket a tanácsokat, infókat kaptuk.

fotó a netről

Ugyanakkor a leggyorsabban növekvő közösség Amerikában, 2010-ben negyedmillió amish volt itt.

A gyerekeknek is nehéz volt megfogalmazni, hogy miért is megyünk, azon kívül, hogy kirándulunk, hiszen ahol mi voltunk ott nem volt múzeumuk, vásáruk, hatalmas boltjuk, rendezvényük vagy bármi amit megnézhettünk volna meghívás nélkül vagy közelebb kerülhettünk volna hozzájuk. 

A házaik hatalmas területen helyezkedtek el, így csak autóval tudtuk bejárni a környéket és azt a néhány kis boltot,  ahol vásároltunk is valamit. 

Elsőnek egy játékboltot kerestünk fel, ahol fából készült egyszerű, de szép dolgok voltak, vonatok, autók, perselyek és a kedvencem egy bogártartó. Az üzlet mellett közvetlenül volt az a helység, ahol a játékokat készítették, sőt még látni is lehetett egy férfit, amint dolgozik. 

Egy idősebb hölgy volt a pénztárban, aki érdeklődött, hogy honnan valók vagyunk (mire meghallva csak ennyit mondott rá: 

Tengerentúlról...) és adott egy gombostűt amivel bejelöltük egy térképen, hogy honnan is jöttük. Magyarországról még senki nem volt előttünk, de Európa számos orszgába már be volt szúrva egy jel.

a legjobb szerszámtartó, a dobozok kupakja van
felcsavarozva a plafonra és a dobozt lehet lecsavarni onnan

Ő beszélgetett velünk a legtöbbet, kicsit érdeklődött a családról, a gyerekekről és mutatott egy-két trükkös kézzel barkácsolt szerkezetet. A legjobb egy kis fa wc-s bodega volt, aminek a tetején be kellett dobni egy negyeddollárost, ekkor pedig az egész felrobbant és szétrepült. Nagyon kis fifikás szerkezet volt és nagyon egyszerű alapelven működött. Akinek van megfejtési ötlete az írjon kommentet - és az első megfejtőnek nyereményként felajánlunk egy Reese csokit! J

fotó a netről

A parkolóban a lányok meguzsonnáztak, miközben megjelent egy nyolc év körüli fiucska. A köszönés után kölcsönösen méregettük egymást. A lányok nem értették miért nincs rajta cipő és hogy hol vannak a szülei. Mi inkább csak furcsán éreztük magunka a rikító színű ruháinkban, az előre csomagolt joghurtunkkal és a fényképezőgépünkkel. Ő pedig sötétszürke hosszúnadrágban kék hosszúujjú ingben és kalapban.

Tovább maradtunk itt, mint terveztünk, mert Nóri bejelentett, hogy neki vécére van szüksége. A hölgy kedvesen felajánlotta az udvaron lévő pottyantós helységet, de hozzá tette, hogy: „It is not fancy”. Mondtuk, hogy nem gond a lényeg, hogy használhatjuk. 

Közben tovább szemlélhettük a birtokot, a száradó ruhákat, a legelésző teheneket, a tyúkólat, a napozó kutyákat és hallgattuk a fűrészüzem zúgásást. Meglepő módon elég sok autó érkezett az alatt amíg ott voltunk, majd egy motoros párral a következő üzletnél is talákoztunk.

Felkerestünk még egy „pékséget” és egy „candy” boltot. Az előbbi csöppnyi fehér faházikó az ajtaján haltalmas táblával, hogy nyitva. Enélkül be sem merészkedtünk volna. Az eladólány szemlesütve ült és várta, hogy mit választunk, a kenyerek, piték és sütemények közül. Hatalmas kekszeket vettünk végül. Mióta kint vagyunk ez volt az eddigi legjobb, pedig már próbáltam és sütöttem is egy párat amerikai recept alapján. Ragacsos volt és puha, de éppen, hogy csak édes ami ellentétben áll az itteni borzasztó fogfájdító és gyomorémejítő fajtától.

A harmadik üzletben édességet árultak. Az eladólány éppen a kertben vágta a füvet majd érkezésünkre besietett a boltba. Itt is csupa  természetes alapanyagokból készült négyféle ízű csokoládés krémet választottunk. Miután kiszolgált minket és nem volt több dolga velünk visszament a fűnyíróhoz (ami persze nem elektromos volt). Innen már hazafelé vettük az irányt, útközben továbbra is figyelve a lovaskocsikat, a teheneket, a teraszon egyedül ücsörgő kisbabát, a néhol felbukkanó gyerekeket, vagy munkásokat...

A hatalmas birtok közepén lévő piros házak körülöttük állatokkal, hagyományos szerszámokkal, régi ruhákkal visszarepített minket az időben. Kicsit kiszakadtunk a mostani világunkból és csodálkozva néztük őket, hogy milyen közel vannak a természethez. 

Az egyik utcában egy házépítést is láttunk, ahol 15-20 ember dolgozott közösen a tetőn. 

Zoli mindenhez tud Bud Spencer & Terence Hill filmet társítani, szóval olyan volt mint az „Ördög jobb és bal keze”  vagy pedig mint a „Keményfejű” c filmben. (Miután felrobbantják a házukat megjelennek a környék emberei és közösen építik újjá).

Azon is elgondolkoztunk, hogy ez nem egy Skanzen vagy egy Múzeumfalu, amit csak úgy megnézünk és lefotózunk, hanem ezek valós emberek, akiknek ez az otthonuk, életük... És végül gyerekekre milyen hatással voltak az amishok? Az autóból kiszálva nem akartak cipőt venni, inkább mezítlább szaladgáltak ők is a fűben...